Amikor 1972-ben Kisgyörgy Zoltán és dr. Vajda Lajos könyvben foglalta össze az erdővidéki iparszerű szénbányászat százesztendős történetét, Barót még négyesztendős városka volt csupán. Várossá nyilvánítását - az ország közigazgatási átszervezésén túl - szintén a bányavállalatnak köszönhette, amely Köpecbánya, majd Köpec után itt épített a kor szelleméhez igazodó stílusú irodaépületet a főtér sarkára, és a szénkitermelés növekvő munkaerőigénye indította el azt a folyamatot, amely révén a település északi peremén tömbháznegyed nőtt ki a földből. 

1972-ben, a szocialista lendületében a kor ideológiája vidékünkön a hosszútávú jövő letéteményesének egyértelműen a bányászatot tekintette, és ehhez az állami fejlesztések hihető alapot szolgáltattak: sorra nyíltak a bányák immár nemcsak Köpecbányán, hanem más települések határában is majd a külszinti fejtések, a bányászok mellé pedig gépészek egész seregét alkalmazták, a vállalat létszáma pedig lassan az ötezres szám közelébe kúszott, körülbelül ugyanennyi családnak biztosítva a megélhetést a kiemelt ágazati bérezés révén. 

Százötven esztendő alatt iparszerű szénbányászatunk teljes kört írt le: a semmiből indult és ahogyan ma láthatjuk: a semmibe tért vissza, hamvába halt. Története tegnap még véglegesen lezártnak tűnt, viszont az e könyv kiadása előtti pár hónap fokozódó energiaválsága, a korábban elképzelhetetlen, ma mégis valósággá vált európai háború, az egyes uniós országokban újranyitott szénbányák és szénerőművek ma már azt mondják, hogy semmi se örök, talán még a halál sem az.

                                                                                            

 Benedek-Huszár János