Aligha vállalkozhat arra bárki is, hogy hiánytalanul számba vegye az 1848–49-es magyar forradalom és szabadságharc csodálatos és hősies eseményeit, a hadra kelt nép helytállását, szinte hihetetlen bátorságról tanúskodó tetteit. A háborús idő, a haza és a társadalmi haladásba vetett hit a mindennapok embereiből olyan hősöket varázsolt, akik sokszor a józan ész megfontolásait félretéve makacsul hittek a sikerben, a győzelemben. Olyanokat, akik ha kellett az életüket is feláldozták a szent ügyért éppúgy, mint harcostársaikért. A címben jelzett kisháború nem minősíti a háromszékiek 1848 decemberi harcát, hanem arra utal, hogy az Olt vidékén ekkor olyan harci cselekmények zajlottak, amelyet az akkori katonai szaknyelv e kifejezéssel illetett. A hasonló hadviselést ma aszimmetrikus háborúnak nevezik, amely szinte már fel is váltotta a hagyományos háborút. Katonák helyett vagy mellett ugyanis már egyre hatékonyabban felfegyverzett lakosság harcol reguláris haderő ellen, miként annak idején a székelyek. A hadművészetben az egyes kategóriákat azonban nehéz elkülöníteni, sokszor igen nagy átfedések jellemzőek. Különösen forradalmi időkben még azt is nehéz meghatározni, hogy ki a katona, ki a felkelő vagy nemzetőr. A következőkben tehát megpróbáljuk besorolni a háromszékiek önvédelmi harcát az akkori hadművészeti kategóriák egyikébe, ezzel is rávilágítva arra, hogy a harc sikere nem csak a vak szerencsének, vagy éppen a székelyek vakmerőségének köszönhető, hanem egyúttal tudatos szervező és vezető munkának is. Ezzel alighanem tartozunk a székely had minden rendű, rangú parancsnokának és a harc minden résztvevőjének.