Jelen könyvem verseinek egy részét a pusztító nyolcvanas évekből mentettem ki, avagy öreg mítoszok módjára ők is mentettek engem azokon az éveken át. (Kerényi Károly írja, hogy a mítosz a lét és a megértés egy közös többlete; jelen pillanatban, hogy most éppen nincs ilyenem, tudom felmérni, hogy mennyire igaza van Arad nagy szülöttének, s hogy én milyen irgalmatlanul szegény maradtam.) Valószínű tehát, hogy a mínuszokkal szemben ez a többlet mentő értékű volt. Tény, hogy 1984 után nem nagyon közölhettem őket, így hát eljátszadoztam meg elbeszélgettem – barátok elmenvén meg nem is nagyon jöhetvén – a párdutzokkal meg a vadludakkal rendes itthoni sötétségben. (Bálványoson meg Varságon társultak hozzájuk föld alá szorult testvéreink, a nemes Manók, akikkel szabályos üzeneti nyelvet dolgoztunk ki, kövek segítségével, a kombinatorikus logika elvei alapján.) Mindezen vadludak és leopárdok tehát végig elevenek voltak, mert hát fényességet képesek teremteni ők ott is, ahol egyébként ne is keresd. Az előbbiek hatalmas, izgalmas felhőkként haladnak, az utóbbiak fenséges magányban. Ők. Azok. Igen. Sokfélék.

• Kriterion Könyvkiadó (Kolozsvár)
  
• Sorozat: Önálló köteteink
• Megjelenés: 1997
• Kötészet: karton, ragasztott
• Méret: 14x20 cm
• Oldalszám: 120
• ISBN: 973-26-0522-2