„A műfordítás – különösképpen a versfordítás – ablaknyitás egy olyan világra, melyben még nem volt alkalmunk látogatást tenni. Ismerkedés alkotókkal, akik pontosan olyanok, mint mi magunk – csak éppen egészen másak. A járásuk, a szemük, bőrük színe, kora reggeli és esti szokásaik, öltözékük, szerelmes sóvárgásaik, kardvillogtató elszántságuk, világot átölelő dalolásuk – megszólalásig a mienkre hasonlít. S miután, nekünk köszönhetően, meg is szólal, egészen a mienk is lesz. A magányos fordító testvérre lel, a harcost hirtelen bajtársak veszik körül, kik ugyanazt a harci dalt harsogják más nyelven, ugyanarról a szerelemről dudorásznak csaták után, most már számunkra is érthetően. A versfordítás szerelemre hasonlító vonzalom és feltétel nélküli testvériség jele, a semmihez sem fogható gazdagságé. A legnemesebb, legnagyszerűbb vértelen hódítás, ahogy ezt Illyés Gyula megállapította.”

Király László

„Hogyne vennők észre, hogy a műfordítás kettős portré? Hogy a költőtárs lefordított verseiben a poéta önmagát is keresi és a költői eszményt is megtalálja. Hogy a költőtárs olyan intenzitású és mélységű megismerését éri el, melyhez fogható a nagy elemző apparátust mozgató kritikus számára csak a ritkán hiánytalan empátia pillanataiban érhető el, ha ugyan elérhető. Hogy a műfordítás vallomás is a költészet lényegéről, arról, ami a különböző nyelvű, korú, hangú költők közös, testvéri meggyőződése. (...)

A lírai műfordítás önvallomás-jellege – szemben a prózafordításnak a tárgyra, nem az alanyra irányuló természetével – még ott is, akkor is szembeötlő, ahol és amikor a líra nagy családjában a tolmácsoló és a tolmácsolt költő igen távoli rokonok, szívük szava, szavuk színe merőben más. Ezért erkölcsi gesztus is a műfordítás: a különbözésében tisztelt és megtisztelt Másik megismerése és megismertetése – kulturális tett.”

Szilágyi Júlia