Alig haladt néhány lépést a perron elején, észrevette, hogy az egyik vagónablakból csíkoskabátos kar nyúlik ki és felé integet.

Ez a húszas lesz; ott van az első-második-ötödik kocsiban, helyes. Hamar és ügyesen kivitte a pogygyászt, úgylátszik már helyet is foglalt. Tolongás? tolongás éppen nincs. Sőt: feltűnően kevesen vannak. Ilyen korán volna ? Nincsen olyan korán.

Amikor azután odaérkezett a kocsihoz és felszállt, bosszankodott. A fülke, amelynek ajtajában a hordár áll, üres; a poggyásztartó-hálóban egyetlen koffer: saját útitáskája.

Két pengő felesleges kiadás, vagyis egy pengő felesleges. Túlspekuláltam magam. Gondolhattam volna, hogy nem lesz tolakodás, akad hely bőven. Ilyen időkben. Butaság. Mért gondolhattam volna? ezt nem lehet kiszámítani. Az előcsarnokban, a várótermekben elég sok ember volt. Na, most már mindegy. Utazási láz. Valamit megszokott az ember s aztán mindig azt hiszi, máshogy nem is lehet. Ez sem igaz. Mit szokott meg? nem lehet megszokásról beszélni. Mindig nagyon kényelmesen utaztam, csak egyszer, Berlin felé volt zsúfolt a vonat, huszonkettőben. Nyolcan ültünk a fülkében, vagyis tizenegyen: hárman cserélgették a helyüket, felváltva ültek és álltak, egy család, lengyel zsidók. Éjszaka volt, a folyosón kofferjeiken aludtak az emberek. Huszonkettőben, kilenc éve, rég volt. Más idők voltak. Ki utazik manapság? Huszonkét perc ... Azért könynyen lehet, hogy majd jönnek még ebbe a szakaszba is. Én mindenesetre elővigyázatos voltam.