Kossuth Lajos jelensége sokkal tökéletesebben felszívódott a háború előtti magyarság lelkében, semhogy megláthatták volna emberi alakjának körvonalait. Nemzeti hős volt, eszménykép, pártprogramm és - igenis! - a nép forró vágyakozása valami után. Az érzelmeinkre hatott, nem az értelmünkre.

Az ősi erők, melyeket megnyergelt, int a szárnyas paripát: valamikor Rákóczit, Thökölyt, Bocskayt, Bethlen Gábort röpítették a népszerűség legmeredekebb ormaira. A szabadságakarat erői voltak: tűzforrásai a Habsburgok ellen újból és újból fellángoló ellenállásnak.

Aki nem magyar, az csak nehezen követheti a szabadság gondolatát évszázadokon keresztül kigyózó útjain. Az elődök nemcsak harcosok, hanem fogas közjogászok is voltak. Bécs ellen vívott háborúikban államjogi elméleteket hordtak a tábori poggyászukban és a lázadók úgy tudták, hogy ők a jogfolytonosság elvét védik az uralkodóház törvényszegései ellen. (Tudjuk, az 1848-49-es szabadságharcnak is voltak katonái és politikusai, akik arról ábrándoztak, hogy ők az apostoli király jogaiért küzdenek az osztrák császár ellen.) A formai jog mindig a magyarok részén volt, akkor is, ha hasznos kormányintézkedések ellen védekeztek. Igaz, hogy a bécsi államművészet nem tudta, nem is akarta rendes üzemben tartani a rendi alkotmány nehézkes gépezetét.

• Kiadó: Rózsavölgyi és Társa (Budapest)
• Kiadás éve: 
• Oldalszám: 565