Az unokájával sétáló egykori vezérkari ezredes 1957 júliusának idusán, a nagyváradi rendező pályaudvaron segélykiáltásokat hall egy marhavagonból. Unokáját hazaküldi, ő pedig kinyitja a vagonajtót, és szabadon engedi azt a közel száz agyonkínzott, -éheztetett budapesti forradalmárt, akiket a kádári népbíróságok a Szovjetunió munkatáboraiban letöltendő kényszermunkára ítéltek.

A szekusok még aznap este nyomára akadnak az ezredesnek. Letartóztatják, és másnap halálra verik.

Az elhunyt apa tettéért a Securitate a fián áll bosszút. Alig egy hónappal apja halála után a kétdiplomás mérnököt elbocsájtják munkahelyéről. Egy ismerőse révén viszonylag gyorsan sikerül új állást találnia, azonban az üzemért felelős szekus utasítására néhány hónappal később onnan is eltávolítják. Hetekig állástalanul lézeng. Felesége elhagyja, gyermeküket is magával viszi. A végsőkig elkeseredett férfi végül Nagyváradtól távol, a Réz-hegység erdelyében talál munkát. Úgy tűnik, ott végre biztonságban van. A rengeteg egyik tisztásán ismeri meg élete nagy szerelmét is. Az idilli állapot azonban nem tart sokáig. Néhány hónappal később a Securitate martalócai rátalálnak, és őt is halálra verik.

Telnek az évek. Felnő az ezredes unokája, Temesváron gépészmérnöki diplomát szerez. Abban reménykedik, hogy őt már nem zaklatják nagyapja tettéért. Rájön: tévedett. Esélyt sem kap a szakmai előrelépésre. Közben tiltott határátlépési kísérletért a szatmári és a nagyváradi börtönöket is megjárja. Végső elkeseredésében, 1988 novemberének végén, újra nekivág a határnak. Ezúttal feleségével és lányával. Sikeresen átjutnak. Magyarországon elhagyja a mérnöki pályát és írni kezd. Hamarosan rájön, a határ túloldalán ugyanaz folyik, mint az innensőn. Legfeljebb rafináltabban. Közben felesége megbetegszik, és meghal. Lánya az egyetem elvégzése után Angliába megy, végül Írországban köt ki.

Legifjabb Barátkai Péter egyedül marad. Visszatér Nagyváradra, és írni kezd. Mikor magánya már-már elviselhetetlenné válik, váratlan fordulat áll be az életébe. Huszonnyolc évvel az úgynevezett forradalom után a rendőrség egy fiatal lány személyében házvezetőnőt küld hozzá. A pimasz és öntörvényű lányról lányról egy nap kiderül, hogy az író egyetlen unokája, akinek létezéséről egészen addig sejtelme sem volt.

A történet közel kilencven százaléka valós eseményekre épül, mégse nevezném dokumentumregénynek. Inkább nagyívű korrajznak tartom, mely a második világháború utáni években indul s jelenünkben ér véget.

Ráadásul jó véget.