A 20. század két kiváló néprajzkutatója, Szendrey Zsigmond és fia, Szendrey Ákos páratlanul gazdag életművet hagyott hátra. Összegyűjtötték és feldolgozták a magyar szellemi örökséget. Nevükkel és írásaikkal gyakran találkozunk a két világháború közti magyar néprajzi szakirodalomban, utána egyre kevesebb hivatkozás történik rájuk, ezért ma már a szűk szakmai érdeklődőkön kívül a magyar nagyközönség alig ismeri nevüket.

Ritkaság, hogy egy családon belül két kiváló kutató is legyen. Még ritkább, hogy mindketten, apa és fia majdnem ugyanazzal a témakörrel foglalkozzon. Szendrey Ákos (1902–1965) nemcsak kiváló történész és néprajzkutató volt, hanem apjával együtt is kiválóan

együtt tudott dolgozni. A fiú tanulmányait a Budapesti Tudományegyetem Közgazdaságtudományi karán végezte, doktorátust a jogi fakultáson 1928-ban szerzett.

1927–1930-ban a Magyar Nemzeti Múzeum régészeti osztályán, majd a Néprajzi Múzeumban dolgozott. 

Szendrey Ákos elsősorban mint a magyar néphit és népszokások kutatója vált itthon és külföldön is ismertté, de foglalkozott a népi jogszokásokkal is. Tagányi Károly felhívására kezdte el kutatni a népi jogszokásokat, és 1930-ban a székelység jogszokásairól közölt rövid tanulmányt, később tagja lett a „népi jogszokások és jogi néphagyományok” gyűjtésére alakult munkacsoportnak. Összesen körülbelül 300 tudományos és népszerű tanulmánya jelent meg.

Mindkét Szendrey sokrétűen kutatta a magyar néprajzot, és számos tanulmányt írt és jelentetett meg. A legmaradandóbb alkotásuk a néphit- és szokáslexikon, közismertebb nevén a Magyar babonaszótár volt, mely sajnálatos módon kéziratban maradt hosszú éveken, évtizedeken keresztül, és csak most jelenik meg végre nyomtatott formában. A Magyar néphit és népszokás lexikona alapján készült, „babonaszótárként” emlegetett mű csaknem 2500 oldalon 1500 szócikket és 40 000 adatot tartalmaz, és e témakörben a II. világháború végéig feltárt néprajzi gyűjtések kiváló összefoglalója, amely máig értékes dokumentum a magyarság szellemi néprajzának. A Szendrey szerzőpáros 1939-ban jelentette be az Ethnographia folyóirat hasábján, hogy megkezdték a magyar néphitet összefoglaló mű megírását, amely Babonaszótár néven vált ismertté. A szótár elkészítésének szükségességét a szerzők így foglalták össze: „A múzeum feladata nem lehet pusztán csak a tárgyak felgyűjtése, megőrzése és csoportokban való kiállításszerű rendezése, hanem fel kell gyűjtenie és a tárgyakkal kapcsolatban fel kell használnia a hozzájuk fűződő szokás- és babonaanyagot is. Csak így 

válhat élővé a különben holt tárgyi anyag, ha a nép életében való teljes szerepét is nyilvántartjuk.”

A Babonaszótár szócikkei máig aktuálisak és értékesek. A közeljövőben érdemes lenne összehasonlítani a szócikkeket a keleti népek folklórjával, ugyanis számos egyezés található benne. Mindenesetre, a most megjelenő mű jó alapot szolgáltat a kutatóknak ahhoz,

hogy felderítsék a magyar néphit keleti kötődéseit, és egy alapos, átfogó kutatás révén kiderülhet az, hogy a magyar nép mennyit őrzött meg ősei táltos hitéből,

hagyományából. Másrészt azt is nyomon követhetjük, hogyan mentettek át bizonyos hiedelmeket a keresztény vallásba, és hogyan alakult egy-egy ősi szokás sorsa Európa szívében.