Adott egy költő, aki hosszú évtizedeken keresztül egyébbel foglalkozik, és ír a korra oly jellemző hiányverseket. Aztán történik vele valami, és rájön, jobb, ha a saját verseit írja. Kiderült, kitűnő formaérzéke van, és nagyszerűen tud mesélni versben. Amikor pedig arról es (értsd:is) meggyőződött, hogy székelyül es lehet írni, és nem szakad le a világ, egyszerűen elkezdett szárnyalni, ilyen sorokkal mond el egy életutat: „Ha megered a mezge, rázendít az erdő a susogásra, és zizeg, amíg be nem lepi a hó.” Nagy költők egy-egy kiemelkedő kötetéről szokták mondani, ha csak azt írta volna, művészete akkor is fennmarad. Nos, Szurkos András összes verse feledhető – kivéve azokat, amelyek e kötetben vannak. Kíváncsi vagyok, vajon komolyan gondoljuk-e, hogy egyetlen kötet is elég az üdvözüléshez.

Szurkos András 1941. január 23-án vagy 29-én született Székelyföldön, a háromszéki Haralyban. Az idő folyamán foglalkozott kaszálással, nyúlfogással, éjjeliőrködött, volt gazdasági tervező és kereskedelmi felügyelő, szerkesztő. 1990-ben kiköltözött Budapestre, 1994-től a Magyar Rádió Sajtóarchívumában dolgozott. Mai napig sakkversenyekre jár, de keveset ír „a magány miánn, amelyet Pessoa es csak Ricardo Reisnek tudott elmagyarázni”.

• Kiadó: Tortoma Könyvkiadó (Barót)
• Kiadás éve: 2023
• ISBN: 978-606-9716-64-9
• Oldalszám: 119