Török Sándor: Bizalmas vallomások

Az órám például.

Valami magas hivatal előszobájában ülök. Sokadmagammal ülök és ülök és még mindig ülök.

Vannak ilyen előszobák, ahol el lehet üldögélni hosszú délelőttökön át - az ember nézi a hivatalos hirdetményeket, csávázd vetőmagvaidat, elbzárlatmeghosszabbítás stb. - anélkül, hogy valaki megkérdezné: mi az ügye, barátom, majd elintézem.

Mikor az ember már behunyt szemmel is látja a föliratokat s ujjain kiütemezte, hogy mi hány szótag, rendelet hány betű és bejelentés nélkül belépni tilos, az fordítva sétnelejeb lüklén inpéleb solit, mikor a szeme előtt valami langyos és álmosító szürkeségben összefolyik minden, akkor elkövetkezik a pillanat: valaki előveszi az óráját, megnézi, s ha kell, ha nem, felhúzza. A pillanat elkövetkezett és előveszem az órámat. Megnézem és felhúzom. Erre még néhányan előveszik az órájukat... megnézik és felhúzzák, ez ragadós, mint az ásítás. És egy ősz, pofaszakállas, tiszta kis öregúr felém hajlik: szabadna? - hogy tudniillik hány óra.

- Negyedtizenkettő - s az óra födelét még egyszer fölkattintom, feléje mutatom.

- Á - mondja az öregúr és utána nyúl - á, á, - s bólogat meghatva - á, á, á - valami édesded mosolygás ül ki a szája szélére - öreg óra.

- Az, igen.