Ülünk az Idő vonatában, tova robogva a sineken és az élet suhanva repül ablakunk előtt. Az élet tájképének gyorsan elvillanó, panorámaszerű, soha meg nem álló szalagja alig hogy kialakul, máris eltűnik. Még láthatjuk, amint részletei előtünedeznek a jövőből, de abban a pillanatban, amint elértük őket, az Idővonat ablakrámája már el is sodor mindent tekintetünk elől s a hátunk mögött elmaradó végtelen mélységből csak az emlékezet mentheti ki. Agyunkban az emlékezet gondolatfoszlányaival már is a ránközönlő csalóka színjáték következő jelenetéhez értünk.

Utunk nincs látványosságok híjján, de hogy mit fogunk fel belőlük, az jórészt attól függ, hol a helyünk az Idő kocsijában. Ámbár együtt utazunk, végül mégis mindegyikünk másként beszél a közösen megtett útról. Aszerint, amint a művész a jobboldali vagy a baloldali ablaknál ül, más- és másképpen kísérli meg, hogy irodalmi jelentőséget adjon annak, amit látott. A kocsi egyik oldala mellett nyílt táj suhan el. Az előre tekintő utas előtt lassan bontakoznak ki a vidék részletei, de még nem tudja az egészet egybefogni. Emberi lények, fák, házak hímes mintává tömörülnek és egymással való kapcsolatuk elkerülhetetlen biztossággal rajzolódik ki. Kíváncsiságunk fokozódik, amíg a látvány tetőpontját várjuk. Találgatjuk, hogy milyen is lesz valójában a ház még rejtett homlokzata vagy hogy mi célból integetett egy bizonyos, még ki nem bontakozott pont felé az az ember, aki megkapta figyelmünket. Aztán, a kellő pillanatban, ez a tetőpont elsuhan mellettünk. Lehet, hogy beteljesedik mindaz, amire vártunk, de megtörténhetik, hogy a végső pillanat olyan meglepetést tár fel, amelyet a táj alakulatai eddig féltékenyen rejtegettek.

Ezalatt azok, akik az Idő kocsijának közepén ültek, mindezt nem ugyanabból a szemszögből látták. Alig-alig volt egy pillanatuk arra, hogy valamely adott tárgyat megfigyelhessenek.

• Kiadó: Nyugat Kiadás (Budapest)
• Kötése félbőr, gerince picit sérült
• Oldalszám: 303