Kosztolányi Dezső: Az aranysárkány

A pisztoly eldördült.

Egy diák, ki a futó mögött foglalt helyet, a mésszel irt vonalnál, az ég felé tartotta a csövet s bámulta a füstfelhőcskét, mely nem mingyárt oszlott el a hajnali levegőben.

A másik, mihelyt megpillantotta a lángot, elinditotta a versenyórát. De nem állhatta meg, hogy el ne kiáltsa magát:

- Rajta!

Vili már futott. A start tökéletes volt. Ugy ugrott ki, mint a párduc, egyenletesen, minden megtorpanás nélkül emelkedett a magasba s pár pillanat múlva teljes iramban rohant a cél felé.

Szemében vágtattak a rétek. Szögescipője karmolta a talajt. Fejét, melyet cigányos haj vert, hátravetette s arcát eltorzította, csikorgó erőfeszitéssel. A föld dobogott.

Mikor a pálya felén lehetett, az, aki az órát figyelte, még egyszer üvöltött:

- Hajrá!

Most már hunyt szemmel, öntudatlanul robogott előre. Ugy tetszett, hogy egy másodperc alatt tette meg a hátralevő utat. Tárt karokkal, szárnyalva szédült be a célhoz s mellkasa máris elszakitotta a rózsaszin papir-szalagot, melyet két osztálytársa feszitett ki.

A célbiró ekkor lerögzitette a versenyóra nagymutatóját, mely kényelmesen sétált a számlapon. Torkaszakadtából orditotta az eredményt, hogy a gyöpön lévő érdeklődők, a sportegylet tagjai is meghallhassák.

- Tizennyolc!