Tamási az utolsó békeévben Kolozsvárról hazalátogat szülőfalujába fölkeresni édesanyját, testvéreit, övéinek körét. Utazásának és otthoni élményeinek aprólékos, már-már szociografikus pontosságú, ugyanakkor anekdotikus hangolású leírásába beleszövi azt a sajátos - olykor mitikus elemekkel, máskor népmesei és balladai színekkel árnyalt - sajátos tónusú elbeszélő modort, amely valamennyi művének sajátja. Már útja első megállóján, Segesvárott a vonat érkezését váró időben éri egy megdöbbentő tapasztalat: a magyar szabadságharc gyászos emléke ellenére dicső székhelyén a húsz esztendei román fennhatóság után titkolni valóvá lett a magyar nyelv. Ettől a tapasztalattól indítva, ám európai gondolkodóhoz méltó higgadtsággal arra is figyel, hogyan s miképp szorul háttérbe, minősített kisebbsége a magyarság a saját szülőföldjén. 

A szociográfiai és szépprózai eszközök egymásra épüléséből született vallomása látszólag szűkebb környezetéről szól, valójában azonban koncentrikus körök módján szélesül az ábrázolás a közvetlen tapasztalatok leírásán túl az író reflexióiban, gondolatfutamaiban, néha frappáns megjegyzéseiben. A Tamási család 1938-as jelenében a székelység sorsának jelképét adja, miközben a leírt jelenetek, helyzetek, a kedves vagy riasztó tapasztalatok mögött ott van az éber figyelem amely azokat az erővonalakat kutatja, amely az erdélyi népek összetartozását, szükségszerű békés egymás mellett élését sejtetik egy boldogabbnak remélt jövőben.