15%

„Tizenketten ülik körül az asztalt a jéghideg teremben. Szalagra rögzítem a beszélgetést, amelynek során megválaszolhatatlannak tűnő kérdésekre közösen keresünk feleletet. Kiutat és megoldást találni gyűltünk össze.”

Keresve sem találhatnánk frappánsabb összefoglalást Horváth Arany kötetéhez, mint ezeket a krasznai iskolában jó pár évtizeddel ezelőtt lezajlott beszélgetést felvezető sorokat. Színpadra kívánkozó pillanat, állókép a huszadik század második felének erdélyi értelmiségi valóságából. Adott hozzá egy komoly, kulturális örökséggel valamint sáros utakkal rendelkező vidék (Szilágyság), ahol a célba érni vágyó utazónak nem árt Ady szellemét segítségül hívni a hepehupás utakon. Egy fűtetlen terem Krasznán, ahol tanárok, tanítók, óvónők próbálnak választ találni olyan „megválaszolhatatlannak tűnő” kérdésekre, mint hogy miben áll az értelmiségi lét, mi lehet az értelmiség éppen aktuális szerepe. Mindezt valamikor a fiatal diplomásokat nagyvárosoktól minél messzebb küldő, „kihelyező” időben. És adott egy, a helyi közösség lokális gondjaira érzékeny, azokat tágabb keretben elhelyezni kívánó riporter, aki „szalagra rögzíti” a beszélgetést.

Vajon hányan emlékeznek még a magnószalag surrogására? Bizonyára kevesen. A technika mindig gyorsabban változik, mint a tartalom, a felszín, mint a lényeg. A riporter munkájának lényege változatlan, nem függ a technikától. Ő az, aki kérdez és (meg)hallgat. Egyik sem könnyű feladat. Meg kell találni a hangot idősekkel és fiatalokkal, műveltekkel és iskolázatlanokkal. Beszédre kell tudni biztatni a szólástól vonakodót, egyenes beszédre azt, aki éppen mellébeszélne. És elhallgatni, amikor a beszélő száján szinte akaratlanul kibukik valamilyen fájdalmas igazság. Hallgatni, hallgatni, és történetté fűzni a töredéket. Munka, de bízvást nevezhetjük hivatásnak is.

Horváth Arany egy hosszú életen át gyakorolta ezt a hivatást. Első írása 1953-ban az Utunkban jelent meg. 1968-ban lett a Művelődés kolozsvári 8 szerkesztője. Interjúit, publicisztikáit, riportjait a Művelődésen kívül az 1989 előtt rendkívül népszerű folyóirat, a Dolgozó Nő, illetve A Hét, az Új Élet és az Igazság jelentették meg.

E kis kötet írásait önmagától kínálkozó határként osztja ketté az 1989-es változás. Akad olyan írás is (Őszi változások Csernátonban), ahol ez a cezúra magát az írást osztja ketté, a szöveg első felében 1989 szeptemberében járunk, a Csernátoni Múzeum megnyitására készülődnek szorongva, miközben az ott táborozó néptáncos fiatalok a kivándorlást látják egyetlen életesélynek. A szöveg végén pedig egy évvel később, 1990 szeptemberét mutatja a naptár, több tízezren látogatták már a múzeumot, a faragótábor májustól szeptemberig önállóan működött, a táncházban mulatnak a fiatalok, „…mert most nem kellett szalmával bedugni a pince ablakát, nehogy kihallatszódjék a muzsika hangja. A művelődési ház nagytermében táncolhattak kedvükre.”

Mind az 1989 előtti, mind az azt követő időszakot megjelenítő írásoknak megvannak a jellegzetes témái, megszólalásmódjai. A kommunizmus időszakának a közösségféltő, közösségóvó magatartás a jellemzője. Parasztemberek, fazekasok, citerások, falusi szavalók, vidékre kihelyezett tanárok, muzeológusok mozognak, gondolkodnak, beszélnek az interjúkban. De akár a mesterség csínját-bínját mondják magnószalagra, akár a vidék kulturálódási lehetőségeit próbálják számba venni (sok nincs), akár a gyorsütemben urbanizálódó, hagyományait, kultúráját elveszítő rurális társadalom portréját igyekeznek felvázolni („Némelyek szinte menekülnek a régi szokásoktól.” „A földművelést szégyellik.”), sosem csak az egyén, mindig egy közösség szempontjaira figyelnek.

A közösségi identitás olykor ma már mulatságosnak tűnő formákban jelenik meg. A rosszemlékezetű Megéneklünk, Románia fesztiválon eleinte félnek a magyar falvak együttesei, majd csupa virtusból, kivagyiságból úgy szerepelnek, hogy sorra nyerik a díjakat. Mihelyst a szervezők a kisebbségi magyarok számára is kötelezővé tették a részvételt, „egy kis rafinériával a tenni vágyás érzése, a fenséges adósság vágya uralkodott el rajtunk. Balladáink legszebbjeiből olyan »megéneklés« emelkedett föl, amit másutt hőskölteménynek tekintettek volna. (…) Hatalmas román tömegek között úgy táncolták a legényest, a párost a csíkiak, a küküllőmentiek, mint ott9

hon a táncházban, a csűrben. A belső szorongástól, mintha megtáltosodtak volna. Ünneplőbe öltözve virtusukkal a tiszta forrás tagadhatatlanságát mutatták fel. Végül az egyszerű román lakosság is inkább elismeréssel, mint ellenségesen tapsolta meg a magyar együtteseket. A Maros megyei jobbágytelkiek többször nyertek országos első díjat. A szilágycsehiek a fesztivál napján bezárkóztak az autóbuszba, annyira féltek, de a szakember bíráló bizottság előtt ők énekeltek legszebben.”

A kilencvenes évek mikrotörténései, apró társadalmi eseményei sokszor a hiányos vagy teljesen elmaradó dokumentálás miatt a kortárs történelemírás vakfoltjainak számítanak. Ezek majdani besatírozásában, az események értelmezésében nagy segítséget nyújthatnak az akkor készült interjúk, melyekből néhány ebben a kötetben is olvasható. Olyanok beszélnek itt az „átmeneti időszak” nehézségeiről, mint Sütő András, Tőkés István, Király Károly vagy Csetri Elek. Ebben az időszakban, amelyet művészi és nem művészi értelemben gyakran az „anything goes” hozzáállás fémjelzett, amikor gombamód születnek és halnak a különféle alapítványok, egyletek, csoportok és frakciók, amikor formálódik, erősödik nemcsak az RMDSZ belső vezetése, de a civil élet is. A „nem professzionalista” politikusok, vállalkozók, alapítványigazgatók és hasonlók kora.

Horváth Arany Tenyérnyi országa két tenyérnyom emlékezés, magnószalagokról surrogó mondanivaló a 89-et megelőző évtizedekről és a kilencvenes évek szabályokat nem ismerő, tarkabarka kavalkádjáról.

Vallasek Júlia