F. H. Burnett: A kis lord

"Cedriknek sejtelme sem volt a dologról, előtte azt sohasem említették. Tudta, hogy apa angol volt, mert anyácska megmondta neki. De apa meghalt, amikor ő még kicsike fiú volt és Cedrik már csak arra emlékezett, hogy magas volt és kékszemű, hosszú szép bajuszt viselt és nagyszerűen lehetett a vállán lovagolni. Apa halála után Cedrik rájött, hogy legjobb, ha a mamával nem is beszél róla. Amikor apa megbetegedett, Cedriket elvitték hazulról; amikor visszatért, már mindennek vége volt és anyácska, aki szintén súlyos betegségen ment keresztül, ismét ott ült a karosszékben, az ablak mellett. Milyen sápadt volt, hogy lefogyott! Hová tűntek azok a vidám gödröcskék csinos kis arcáról! Szomorúan nézett nagy szemével és fekete ruha volt rajta.

- Szivecském, - kérdezte Cedrik (apa is mindig így hívta) - szívecském, jobban van már apa?

Érezte, mint remeg anyácska keze és hirtelen odafordította fürtös fejecskéjét, hogy a szemébe nézzen. Ő is szinte sírva fakadt.

- Szívecském, jól van apa?

Egyszerre csak azt súgta tiszta gyermeki szíve, hogy fonja a két karját édesanyja nyaka köré, csókolja meg sokszor, sokszor és puha, meleg arcocskáját szorítsa az övéhez. Anyácska pedig Cedrik vállára hajtotta a fejét; átölelte olyan szorosan, mintha többé el sem akarná bocsátani és sírt, keservesen sírt.

- Igen, jól van, - szólt zokogva - jól, nagyon jól, de minket egyedül hagyott ezen a világon, egyedül."