Most látom csak, micsoda előnyt jelentett számomra az a „hátrány”, hogy fiatal alkotói korszakomban falujáró riporter lehettem. És az ún. ʼ68-as nyitást követően megörökíthettem egyet s mást az alkotó szellem újjászületésének öntörvényűségéből.

A hatvanas évek végén s a hetvenesek elején a népi kultúra visszahódított értéktartományairól csakúgy írhattam, mint Bartók és Kodály mához szóló üzenetének megszólaltatásáról: „Csak az a miénk igazán, amiért megdolgoztunk.” Vagyis a nagy ikerpár által felfedezett – a maga mivoltában teljes értékű – népi kultúra csak akkor válik továbbadhatóvá, ha előbb elsajátítjuk azt.

A szellemi otthonkeresők erdélyi évszázadát bejárva magam is a Székesegyház-építők lázában égtem; akár a kisjenői csonkafenyő üzenetére, akár az írói lelkiismeret móriczi mértékére figyeltem. Az őáltala megrajzolt „lélektérképen” az igazmondás pireneusi magaslatával éppúgy találkozhattam, mint a megismerés kisebbségi keresztútjainak parancsolataival.

Száz esztendő távlatában derül ki igazán, hogy mit jelent számunkra nyelv és lélek szövetsége. Valami olyasmit, ami szóval el nem mondható. Ami „öt érzék ezer muzsikája”-ként vibrál bennünk. Mindaddig, amíg az Ady és Németh László által megálmodott katedrális eszméjét őrizzük szívünkben-lelkünkben.

Cseke Péter